Egy kis japán (asztali) illemtan

A saját evőpálcáinkkal ne kínáljunk vagy adjunk át másoknak ételt. A pálcikákkal tilos mutogatni, rájuk ételt szúrni, lenyalni őket, az ételben turkálni, vagy válogatni velük. Ha egyszer a pálcáinkkal felemeltünk valamit a tányérunkról, és beleharaptunk, együk tovább, mert nem illik visszatenni. Amikor a pálcáinkat nem használjuk, ne állítsuk a tányér szélére, ne tegyük közvetlenül az asztalra vagy a bárpultra, hanem párhuzamosan, a (remélhetőleg odakészített) tartóra.
A rizses-, tésztástálakat balkezünkkel egészen magasra emeljük, és a szánkhoz vezető immár csekély távolságot pálcikákkal küzdjük le. A leves levét közvetlenül illik meginni, a darabos részét pedig a pálcikákkal vesszük magunkhoz. A leves és tészta fogyasztásánál nemcsak szabad, hanem egyenesen illik szürcsölni.
Büfögni viszont nem ildomos, sőt Japánban vagy japán társaságban orrot fújni is nagy illetlenségnek számít. Általában nyilvánosan is, de az asztalnál különösen.
Étkezés végén lehetőleg soha ne hagyjunk a tányérunkon rizst, mert ez udvariatlanságnak számít.
Lehetőleg ne kérjünk kést vagy egyéb nyugati evőeszközt, mert japán szemmel nézve ez azt jelenti, hogy az étel ehetetlenül és élvezhetetlenül kemény.
Az ízesítésre szolgáló szójaszószt nem az ételre (és főleg soha nem a rizsre) öntsük, hanem mindig kis tányérkába helyezzük, amelybe a falatokat belemártjuk. A szójaszószból (és esetleg azt a wasabival összekeverve) ne csináljunk nagy adag levest, mindig csak annyit öntsünk a kis mártogatótálkába, amennyit biztosan el is használunk. Ha elfogyott, könnyen utánatölthetünk. A sushit a halas felénél mártogassuk bele, mert a másik oldalánál a rizs szétázna, és akkor nemhogy elegánsan, de még civilizáltan sem tudjuk egyben bekapni.